Az ember, aki majdnem körbehajózta a Földet

Fél évezreddel ezelőtt halt meg a Fülöp-szigeteknél Ferdinand Magellán, aki először vállalkozott arra, hogy hajóival körbeutazza a világot. A felfedező a nagy út közben halt meg, és csak néhány embere tért vissza Spanyolországba. Az expedíció tudományos jelentősége azonban meghatározó maradt.

1522. szeptember 6-án egy megviselt karavella horgonyzott le a Gibraltártól északra található Sanlúcar de Barrameda kikötőjében. Azok, akik látták a kapitányt, Juan Sebastián Elcanót és a vele utazó tizenhét matrózt megérkezni, az első Föld körüli utazás végének lehettek szemtanúi.

A Victoria névre keresztelt hajó ugyanis három évvel korábban ötödmagával indult el ezekből a dokkokból azért, hogy a spanyol világbirodalom befolyását kiterjessze a Fűszer-szigetekre. A felfedezőutat akkor még egy renegát portugál nemesember, Ferdinand Magellán (eredeti alakban: Fernão de Magalhães) vezette.

A felfedezések hajnala

A nagy földrajzi felfedezések az Ibériai-félsziget két tengeri hatalmához, Portugáliához és Spanyolországhoz kötődnek. A középkor során kikötőikben találkoztak az északi Hanza-szövetség és a déli Levante kereskedői, ahol nemcsak árut, de tapasztalatot is cserélhettek egymással.

1453-ban az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, amivel egy csapásra megváltoztatta a Mediterráneum politikai és gazdasági viszonyait. A velencei kalmárköztársaság rögtön felismerte a helyzetből kinyerhető előnyöket, ezért kedvező szerződést kötött a törökkel. Mivel az öreg kontinensen a keleti áruk (selyem, illatszerek, fűszerek) és az arany iránti kereslet egyre csak nőtt, a térség többi országa válaszút elé került. Voltak, akik tudomásul vették a kialakult helyzetet és igyekeztek alkalmazkodni hozzá, míg mások új utakat kerestek.

Az arab uralom alól ekkor felszabaduló ibériai népekben például buzgott a kalandvágy. A sort a portugálok kezdték, akiknek már-már mondai alakká váló hercege, Tengerész Henrik hajózási akadémiát hozott létre. Bár életében csupán ötször utazott hajón, öröksége tagadhatatlan: kapitányai egy sor felfedezéssel és olyan gyarmattal gazdagították a birodalmat, mint pl. Madeira, vagy az Azori- és a Kanári-szigetek. Nem csoda, hogy portugálok érték el először az Egyenlítőt (Lopo Gonçalves), kerülték meg Afrikát (Bartolomeu Diaz) és jutottak el Indiába (Vasco da Gama), Brazíliába (Pedro Cabral).

Mindez nem valósulhatott volna meg a kor "tengerészeti forradalma" nélkül. Ehhez tartoztak az olyan különféle, keletről adaptált navigációs eszközök, mint az iránytű, a csillagmagasság mérésére alkalmas kvadráns és asztrolábium, de természetesen ide tartoztak az olyan térképek, földgömbök is, mint amilyenek a nürnbergi Martin Behaim vagy az olasz Paolo Toscanelli munkái.

A hosszabb tengeri utakhoz jobban navigálható, strapabíróbb hajókra is szükség volt. Éppen ezért terjedt el a 15. század közepétől a karavella, melynek három árbóca és viharokkal szemben ellenállóbb vitorlái voltak. Mind a kereskedők, mind a felfedezők körében kedvelt hajótípus volt még a nagy raktérrel rendelkező karakk is.

A felfedezésekhez hamarosan csatlakozott a spanyol udvar is, amikor finanszírozta Kolumbusz Kristóf 1492-es utazását. Nem csoda hát, hogy a két nagyhatalom között hamar versengés támadt az Újvilág és India hídfőállásaiért. Ennek igyekezett véget vetni VI. Sándor pápa az 1493-as tordesillasi szerződéssel, ami gyakorlatilag felosztotta a világot a spanyol és a portugál fél között.

Magellán tizenhárom éves volt, amikor Kolumbusz első útjáról hazatért. A fiatal kisnemes maga is úgy érezte, hogy nagy tettekre hivatott. I. Manuel portugál király szolgálatában kivette a részét az ibériai muszlimok elleni harcban, ahol többször úgy megsérült, hogy attól egész életében szenvednie kellett. Indiába is eljutott, ám egy korrupciógyanús ügy miatt végül kegyvesztetté vált.

Magellán kis idő múlva I. Károly spanyol király (német-római császárként V. Károly) udvarában bukkant fel, ahol - Kolumbuszhoz hasonlóan - nagy lehetőséget kapott.

Nem csak azt bizonyíthatta be, hogy a Föld gömb alakú, éppen ezért körülhajózható, de arra is vállalkozott, hogy rátalál a Fűszer-szigetekhez vezető tengeri útra. Ez utóbbi azért volt fontos, mert tisztázhatta volna a kérdést, hogy a tordesillasi szerződés értelmében a szigetek melyik nagyhatalomhoz tartoznak.

Magellán útra kel

1519. szeptember 20-án öt hajó indult el a sanlúcari kikötőből. A 110 tonnával megrakott Trinidad kapitánya Magellán volt, ezt követte a 120 tonnás San Antonio és három kisebb: a Concepción, a Santiago és a Victoria. A Kolumbusz-féle expedícióhoz hasonlóan ez a spanyol vállalkozás is meglehetősen multikulturálisra sikeredett: a portugál kapitány mellett szolgáltak görögök, angolok, szicíliaiak, franciák, németek, sőt: észak-afrikaiak is.

Ez a vegyes társaság nem feltétlenül állt kitartó, még kevésbé hűséges emberekből.

Ebben az időben a matrózok amolyan törvényen kívüli figurák voltak, akiknek viselkedése és morálja közmondásosan rossz volt.

Éppen ezért a hajón a kapitány élet és halál urának számított. Mivel az unatkozó matróz veszélyes, a fedélzet felmosása ugyanolyan mindennapos tevékenységnek számított, mint a kötelek, vitorlák gyakori ellenőrzése. Nem volt helye a rendetlenségnek, káromkodásnak, de az élelmiszer- és vízkészlet megdézsmálásának sem. A rendbontók kemény büntetést kaptak: bezárták őket a fedélközbe, esetleg megkorbácsolták vagy kikötözték őket - a tengeri levegő és a sós víz pár óra után már éreztette is hatásait a bőrükön.

A legdurvább büntetésnek az alámerítés számított. A procedúra nem hangzik túl rémisztőnek: arról van szó, hogy a matrózt áthúzták a hajó alatt.

A piszkos munkát a hajófenékre tapadt kagylók, csigák vagy az innen-onnan kiálló rozsdás szögek végezték el, így aki egy ilyenen átesett, az valószínűleg nem élte túl. Ilyen fenyítések áldozata lett Magellán legénységének egy része is.

Az utazásról sajnos kevés forrásunk van, mivel Magellán hajónaplója elveszett.

A történészek számára éppen ezért felbecsülhetetlen Antonio Pigafetta beszámolója, aki a három év alatt minvégig szorgalmasan jegyzetelt. Ez a velencei úriember nagyjából egy idős lehetett a kapitánnyal, akinek hasznos munkatársa volt, hiszen alapos csillagászati, térképészeti és földrajzi ismeretekkel rendelkezett.

A viszontagságos út

A sokszínű legénység egyben tartása nem könnyítette meg a hosszú út kivitelezését a kapitány számára. Számos zendülési kísérletet kellett csitítania, a San Antonio Dél-Amerika partjainál faképnél hagyta őket, folyamatosan figyelni (és pótolni) kellett az élelmiszer- és ivóvízkészleteket, javítani a hajók esetleges hibáit - miközben teljesen ismeretlen vizeken jártak.

Komoly megpróbáltatást jelentett az átjutás a "nagy Déli-tengerre", melyet végül a róla elnevezett átjárón át tudott elérni 1520 telén.

Első európai hajósként ő keresztelte el a végeláthatatlan víztömeget "Mar Pacifico"-nak ("békés tenger"), ami aztán a Csendes-óceán nevet kapta.

A következő hónapok azonban kínkeservesnek bizonyultak. Nézzük meg, hogy tudósít róla Pigafetta:

"... az utazás három hónapig és 20 napig tartott. Ezalatt nem volt semmi ételünk, amit magunkhoz vehettünk volna. A kétszersült, amit ennünk kellett, nem is volt már kenyér, hanem férgekkel kevert por, amit ezek át- meg átrágtak, és szörnyű szagot árasztott az egerek vizeletétől. A megposhadt víz kimondhatatlanul bűzlött. Hogy éhen ne haljunk, a nagy vitorlarúdról leszedtük azokat a marhabőrdarabokat, melyek a kötélzetet védték a horzsolástól, és ezekkel táplálkoztunk. Az esőben, a napsütésben és a szélben kőkeményre cserződött bőröket négy-öt napig kellett a tengervízben áztatni, hogy legalább egy kissé felpuhuljanak. Aztán parázson sütögettük, hogy meg tudjuk emészteni. Olykor, ha már más nem akadt, a fűrészport is megettük. Még a patkányokat is megkívántuk, bármennyire is undorítóak az ember számára..."

Mindeközben a legénységet a "tengeri pestis" néven ismert betegség, a skorbut is tizedelte. Ez a félelmetes kór a vitaminhiányos táplálkozás miatt jelentkezett, és időről időre felütötte a fejét a hajókon.

1521. március 6-án aztán Magellán megpillantotta a Mariana-szigetcsoportot. Itt végre kiköthettek, pihenhettek és készleteiket is feltölthették, majd hozzáláttak a szigetek felderítéséhez. Áprilisban Cebu szigetéhez érkeztek, ahol alapvetően barátságos fogadtatásban részesültek. Magellán hozzálátott a szigetlakók megtérítéséhez és a spanyol lobogó alatt történő meghódításához.

Cebu lakóival még könnyen elboldogult, azonban a szomszédos Mactan esetében már nem volt ilyen könnyű dolga. Az ellenszegülők faluját Magellán felgyújttatta, ami miatt azok, egy Lapu Lapu nevű törzsfőnök vezetésével 1521. április 26-án rájuk támadtak.

Ez volt az az ütközet, ahol Magellán is meghalt.

A többiek visszamenekültek a megmaradt hajókra és Sebastian Elcano vezetésével folytatták a Fűszer-szigetek felfedezését. Ő volt az, aki a 237 emberből és öt hajóból álló expedíciót végül egy hajóval és 18 emberrel hazavezette Spanyolországba.

Magellán öröksége

A második Föld körüli utazásra 58 év múlva került sor. A spanyol flottának ekkor már új kihívója volt a világtengereken, Anglia képében. A vakmerő vállalkozásra I. Erzsébet kedvenc tengerésze, Sir Francis Drake szánta el magát. A lovaggá ütött kalóz és csapata 1577-1580-ig tartó útja végén hasonlóképpen lerongyolt állapotban tért vissza Angliába. Útvonala nagyjából megegyezett azzal, amit Magellán követett. Lényeges különbség, hogy ebből a kalandból a spanyolok által gyűlölt "Tengeri Sárkány" élve hazajutott.

Nem kerülhetjük meg azt a kényes témát sem, hogy az expedíciót gyarmatosító érdekek vezették. Mint láthattuk, sem Magellán, sem pedig társai nem kímélték az út során megismert térségek őslakosait. Sok történész éppen ezért úgy gondolja, hogy a "felfedező" jelző csupán szépítő körülírás, helyette inkább 'konkvisztádornak', azaz hódítónak kellene nevezni őt. Nem csoda, hogy a Fülöp-szigeteken a mai napig hősként tekintenek Lapu Lapu törzsfőnökre, aki szembe mert szállni a gyarmatosítókkal.

Az évszázadok során Magellán neve összeforrt a felfedezés fogalmával. Több földrajzi név is hozzá kötődik, melyek közül a legismertebb az általa "csendesnek" nevezett óceán, vagy a dél-amerikai Magellán-szoros, de neveztek már el róla törpegalaxist is ('Magellán-felhő'). Szintén rá gondoltak elsőként, amikor 1960-ban az Egyesült Államok atomtengeralattjárója körbeúszta a Földet, hiszen a vállalkozást 'Magellán-projektként' emlegették.

2019-ben az exepdíció kezdetének ötszázadik évfordulója alkalmából Portugália és Spanyolország közös megemlékezéseket tartott, ahol nemcsak a nagy kapitány, hanem neves kísérői, Pigafetta és Elcano szerepét is hangsúlyozták.

Felhasznált irodalom:

• Stradling - Vincent: A spanyol és portugál világ atlasza (1997, Helikon)
• Erdődy János: Így élt Magellán (1981, Móra)