"Az amerikai külpolitika legnagyobb kudarca" - A CIA sikertelen hadművelete a Disznó-öbölben

A hatvanas évek elején nem ragyogott túl fényesen az Egyesült Államok szerencsecsillaga. Tekintélyén több akció, így a kubai válság is csorbát ejtett. Ez utóbbinak volt kínos előjátéka a Disznó-öbölben játszódó incidens. A rosszul végződő katonai beavatkozás nemcsak Kubát lökte végleg a Szovjetunió karjaiba, hanem véget vetett az aktuális CIA-igazgató karrierjének is.

"Amerika az amerikaiaké" - így hangzott röviden az ún. Monroe-elv, melyet az Egyesült Államok ötödik elnöke hirdetett meg 1823-ban.

Ennek lényege, hogy az európai hatalmak gyarmatosítási törekvéseit az amerikai kontinensen Washington akadályozni fogja.

Érvényesítésére többször sor került, például az 1898-as spanyol-amerikai háborúban, mely során az Egyesült Államok megszerezte Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket, de ennek során kerítette gyámsága alá a közeli Kubát is. A szigetországgal való kapcsolatot John Qunicy Adams külügyminiszterként a következőképp jellemezte:

"Ahogy a gyümölcs, amelyet a szél leszakít a fáról, nem tud - még ha akarna sem - fennmaradni a levegőben, úgy a Spanyolországról leválasztott Kuba sem tudja fenntartani magát, és elkerülhetetlenül vonzódnia kell az észak-amerikai szövetséghez."

Kuba és az Egyesült Államok: egy kényszerházasság

Az USA a Monroe-elvet a huszadik század során is alkalmazta, elsősorban arra hivatkozva, hogy a saját biztonságát garantálja a kontinensen. Ennek következtében Latin-Amerikát "hátsó kertjeként" kezelte, félgyarmati állapotban tartva annak több országát is. Kubában ezt hol az ún. "dollárdiplomácia", hol pedig a "furkósbot-politika" révén valósította meg.

A szigetország gyakorlatilag teljesen az USA gazdasági befolyása alá került,

mivel legfőbb exportcikkét, a cukrot, csak ott tudta megfelelő áron értékesíteni. A függőséget Washington az ötvenes években Fulgencio Batista diktatúrájának támogatásával igyekezett fenntartani. E rendszer ellen a jogász végzettségű Fidel Castro már 1953-ban puccsot kísérelt meg.

Első próbálkozása azonban kudarcba fulladt: először munkatáborba került, majd emigrált, de három év múlva visszatért és újabb felkelést szervezett: a hegyekben alakított milíciák segítségével 1959 januárjára sikerült elmozdítania Batistát az ország éléről.

Eisenhower elnök ekkor embargót vetett ki a kubai cukorra, ami Castrót arra sarkallta, hogy kisajátítsa a szigetország nagybirtokait és felvegye a kapcsolatot a Szovjetunióval.

Kuba és a Szovjetunió: szerelem első látásra

1960. február 5-én egy szovjet diplomáciai repülőgép landolt a havannai repülőtéren. Fedélzetén utazott Anasztasz Mikoján, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, aki Castro meghívására érkezett Kubába. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy Kuba új patrónust (vagy ahogy az amerikai sajtó ekkor élcelődött: új "cukrosbácsit") választ magának.

Ezalatt Eisenhower amerikai elnök felhatalmazta a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA), hogy készítsen tervet Castro eltávolítására. A CIA-nak ebben már volt gyakorlata: pár évvel korábban így került Irán és Guatemala élére is USA-barát vezetés.

Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára azonban kijelentette, hogy "a Monroe-elv túlélte önmagát és természetes halállal halt meg. Az elv maradványait el kell temetni, hogy ne mérgezze tovább a levegőt a bűzével."

Így Hruscsov nyilvánvalóvá tette, hogy ha az USA bármiféle katonai beavatkozást tervez Kubában, akkor a szovjet rakétákkal kell szembenéznie.

Ezzel egyidejűleg Havanna roppant kedvező kereskedelmi egyezményeket között a keleti blokk országaival, ömleni kezdtek a szovjet segélyek - pénz, hadianyag és munkaerő formájában egyaránt.

1960-ban John Fitzgerald Kennedy lépett Eisenhower örökébe a Fehér Házban. Rövid elnöksége során számos hidegháborús konfliktussal kellett szembenéznie. Minden erőfeszítésük ellenére az amerikaiak ekkor (még) lemaradóban voltak az űrkutatás területén, Berlinben felépült a keleti és nyugati zónát elválasztó "Fasisztaellenes Védőfal", tovább eszkalálódott a vietnámi konfliktus - és ezek mellett még ott volt Kuba ügye is.

Egy karrier vége

Havanna a Szovjetunióval kötött kereskedelmi megállapodás részeként kedvezményes áron juthatott kőolajhoz is. Az ennek feldolgozásához szükséges finomítók azonban még mindig amerikai cégek tulajdonát képezték, ők pedig nem voltak hajlandók a szovjet olajat átvenni.

Castro ezt a gordiuszi csomót a finomítók államosításával vágta át, melynek hatására Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával.

Kennedy (némi habozás után) engedélyt adott Allen Welsh Dulles CIA-igazgatónak, hogy Eisenhower elképzelései alapján buktassák meg Castrót.

Így történt, hogy 1961. április 15-én "ismeretlen felségjelű" B-26 típusú bombázók megsemmisítették a kubai légierőt, majd két nap múlva egy 1500 fős kontingens szállt partra a Karib-tengerre nyíló Disznó-öbölben.

Ezek a csapatok főleg kubai emigránsokból álltak, akiket a CIA pénzén képeztek ki és szereltek fel Guatemalában azért, hogy a szigetország lakosságát fellázítva puccsot hajtsanak végre.

Az amerikai várakozással ellentétben a kubai lakosság nem Castro ellen mozdult meg, hanem inkább a betolakodókkal vették fel a harcot.

Itt jöttek jól a keleti blokkból érkezett fegyverszállítmányok, melyek segítségével 72 órán belül megállították az inváziót. A támadók közül kb. nyolcvanan meghaltak, 1113-an pedig fogságba estek.

A fiaskót követően Hruscsov Kennedyt agresszornak nevezte, sőt: az USA-tól még saját szövetségesei is elhatárolódtak. A baklövés a 68 éves Dulles karrierjének is véget vetett.

Az elnök állítólag az egész CIA-re megharagudott és "ezer darabra akarta zúzni és szétszórni a szélben".

Fel sem merült benne, hogy folytassa az akciót, melyet egyik kirohanásában egyenesen a szovjetek 1956-os magyarországi beavatkozásához hasonlított:

"Semmilyen körülmények között sem viszem Amerikát háborúba. Nem kockáztatok egy amerikai Magyarországot! És nem hiányzik nekem egy kibaszott vérfürdő. Megértették, uraim?"

Erre vártak egész életükben

A meghiúsult támadás hatására Castro 1961 végén bejelentette, hogy Kuba már a keleti tömb részének tekinti magát.

Mikoján, a szovjet miniszterelnök-helyettes örömében ezt mondta:

"Egész életünkben arra vártunk, hogy egy ország a Vörös Hadsereg nélkül váljon kommunistává. Kubában pontosan ez történt, s ettől megint kamaszoknak érezzük magunkat!"

A rövidebbet húzó Kennedy helyzetértékelése így hangzott:

"Az amerikai külpolitika legnagyobb kudarca Kuba. Saját rövidlátó politikánk segítette elő, hogy az egykori baráti sziget a kommunizmus első Karib-tengeri bázisa legyen. Kuba ma egy kommunista irányzatú rendőrállam vasmarkában van."

A harcok során szedett foglyokért cserébe Kuba váltságdíjat követelt, melyre az összeget az egykori First Lady, Eleanor Roosevelt gyűjtötte össze. Havanna 53 millió dollár értékben kapott élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat az Egyesült Államoktól, miközben Washington kereskedelmi és beutazási embargót vezetett be.

A feszültség tehát a két ország között továbbra is fennmaradt. Ennek tetőpontja egy évre rá, a tizenkétnapos rakétaválság idején érkezett el, melyet akkor az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelt.

Külön érdekesség, hogy 2021. április 16-án, a disznó-öbölbeli események után hatvan évvel, a Kubai Kommunista Párt VIII. kongresszusán lemondott elnöki pozíciójáról Raúl Castro, akinek tisztségét Miguel Díaz-Canel államfő veszi át. Raúl Castro 2008 óta vezette az országot, a politikában azonban 1959 óta ott volt fivére, a 2016-ban elhunyt Fidel Castro mellett.

Felhasznált irodalom:

• Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945-1989 (2005, Dialóg-Campus)
• Andor László: Amerika évszázada (2002, Aula)
• Anderle Ádám: Latin-Amerika története (2010, JATE-Press)
• Anderle Ádám - Horváth Gyula: Perón - Che Guevara (2000, Pannonica)