A kisantant születése

1920. augusztus 14-én írta alá Belgrádban Edvard Beneš csehszlovák és Nikola Pašić jugoszláv külügyminiszter azt az egyezményt, amely az első lépés volt az úgynevezett kisantant létrejötte felé. A Habsburgok visszatérését és főként Magyarország revíziós kísérleteit akadályozni kívánó szövetség nyögvenyelős története tizennyolc évig tartott, emléke azonban később is hatással volt a regionális politikára.

A Pesti Hírlap 1920. február 26-i számában a következőképp írtak a csehszlovák-jugoszláv-román közeledésről: "ezek az uj »parvenü« hadimilliomos államok, amelyek a háborús konjunktúra utolsó szerencselovagjaiként akkor rohantak meg és raboltak ki bennünket, amikor a háború befejeztével és fegyverszünet állapotában minden védelmi eszközünket félredobtuk, most oly bensőséges szolidaritásra gerjednek, noha még kevéssel ezelőtt látható féltékenységgel kisérték egymás ragadozásait."

A cikk, amely az Apró ántánt címet viselte, mindvégig cinizmussal vegyes iróniával szemléli "Benes ur, a cseh köztársaság ultrademokrata minisztere" törekvéseit, melyek egy új közép-európai szövetségi rendszer kiépítését célozták.

Bár a címben foglalt jelzőt gúnynak szánták, a későbbiekben ez a név terjedt el nemzetközileg is (die Kleine Entente, Little Entente, La Petite Entente), végül 1933-tól a szervezet hivatalos neve lett.

A beneši projekt

Diplomáciatörténészek gyakran úgy hivatkoznak a kistantantra, mint Edvard Beneš egyik főművére. Tegyük hozzá: nem ok nélkül, hiszen valóban ő volt motorja ennek a szövetségi rendszernek. Az általa belefektetett energia nélkül a kisantant valószínűleg létre sem jött volna, ahogyan működésének tizennyolc éve alatt is sok múlt az ő fáradozásain. Nem árt tehát, ha egy kicsit megvizsgáljuk a pályáját.

Edvard Beneš (1884-1948) minden bizonnyal a két világháború közötti Közép-Európa egyik legbefolyásosabb politikusa volt. A prágai Károly Egyetemen tanult filozófiát, ahol későbbi politikustársa, a csehek saját TGM-je, Tomáš Garrigue Masaryk (1850-1937) diákja volt. A cseh fővárosból Franciaországba ment tanulni: először a Sorbonne hallgatója volt, ám jogi doktorátusát végül Dijonban szerezte meg. Kezdetben még hitt a német-cseh kapcsolatok javíthatóságában és a Monarchia fenntarthatóságában, ám nézetei az első világháború alatt gyökeresen megváltoztak.

Masaryk nyomán vallotta, hogy a háborút a demokratikus antant erői vívják az antidemokratikus központi hatalmakkal, ennek szellemében írta meg híres dolgozatát 1916-ban, Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot címmel. Azért küzdött, hogy Közép-Európában a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia helyén önálló nemzetállamok jöjjenek létre, ami végül a Párizs környéki békerendszer révén meg is valósult. Hamar felismerte azt is, hogy a Versailles-ban létrehozott status quo fenntartásához szükség lenne a térség országainak együttműködésére.

Benešt mindemellett nyugtalanította az új, Alexandre Millerand vezette francia kormány és Magyarország közötti viszony. A Clemenceau-t követő új elnök ugyanis nem osztotta a csehszlovák politikus Közép-Európa tervét, éppen ellenkezőleg: az önálló nemzetállamokat gyengének találta egy esetleges német vagy orosz agresszióval szemben. A szocialista Millerand nevéhez fűződik az az 1920-as kísérőlevél is, amelyet a békefeltételek mellé csatolt a Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa. Ebben kilátásba helyezte a szövetségesek "jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott".

A mindenféle politikai garanciát nélkülöző, leginkább gesztusértékű levél a mai napig félreértések és legendák forrása, akkoriban azonban Beneš számára is nyugtalanító volt. Szárnyra kaptak a hírek mindenféle francia-magyar "titkos egyezményekről", melyek hírét a csehszlovák politikus igyekezett a Romániával és a délszláv állammal folytatott tárgyalásain is felhasználni. Ennek meg is lett az eredménye:

1920. augusztus 14-én megkötötték Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belgrádi egyezményét, amelyben a trianoni határok fenntartását és egy esetleges Habsburg-restauráció megakadályozását tűzték ki célul.

Bukarestben Beneš ekkor még csak egy szóbeli beleegyezést tudott kicsikarni, ami egy esetleges magyar agresszió esetén Romániát Prága és Belgrád mellé állította volna. A bizalmatlanság oka elsősorban a Bánát feletti ellenőrzés kapcsán kialakult román-jugoszláv ellentét volt, de a románok tartottak a franciák támogatásának esetleges elvesztésétől is.

A tárgyalások folytatását végül közvetett módon az utolsó Habsburg uralkodó felbukkanása segítette elő. IV. Károly ugyanis 1921 tavaszán és őszén is kísérletet tett arra, hogy átvegye a hatalmat Horthy Miklós kormányzótól, ám az október 23-24-i budaörsi csata után kénytelen volt visszavonulni. Károly ezután az antant felügyelete alá került, majd egy brit hajó Madeira szigetére vitte, ahol egy év múlva a spanyolnátha áldozata lett.

Restaurációs kísérletét tehát a lehető legrosszabbkor hajtotta végre, ez ugyanis felgyorsította Románia csatlakozását a kisantanthoz: a szükséges egyezményeket 1921. április 23-án írta alá Take Ionescu külügyminiszter. Ekkor már a franciák rosszallásától sem kellett tartaniuk, mivel a Philippe Berthelot-féle új irányvonal már támogatta a Beneš-féle Közép-Európa-koncepciót. A kör tehát bezárult.

A kisantant nyögvenyelős működése

Gyakran felmerül a kérdés, hogy miért nem csatlakozott Lengyelország is a kisantanthoz. Többen úgy vélik, hogy azzal a szervezet már német- és oroszellenes színt is kapott volna, amit Beneš inkább el akart kerülni. Egyrészt Csehszlovákia és Lengyelország között voltak területi viták (1919-ben a Teschen/Těšín-vidék miatt még fegyveres összetűzés is volt köztük), másrészt a Škoda művek számára a különféle diktatúrák mind keleten, mind nyugaton nagy felvevőpiacot jelentettek.

Bár Bukarest szeretett volna egy Bulgária-ellenes élt is belevinni, a kisantant elsődleges célja mégis inkább az maradt, hogy elszigetelje Magyarországot minden nagyhatalmi támogatástól.

Bethlen István kormányának végül ebből sikerült kitörnie azzal, hogy megszerezte Olaszország jóindulatát. A kisantant igyekezett késleltetni Magyarország népszövetségi felvételét (erre végül 1922-ben került sor), majd az azt követő kölcsön felvételét is. A folyamatok lassításán túl azonban komolyabb sikert nem tudtak elérni.

Az egységes külpolitikai koncepció hiánya, valamint az eltérő kulturális hagyományok, és a tény, hogy a szövetségen belül az egyetlen (jól-rosszul) funkcionáló demokrácia Csehszlovákia volt, mind nehezítették a kisantant működtetését. Pedig Beneš távlati tervei között nem csupán a Versailles-i békerendszer fenntartása, hanem egy új közép-európai rend kialakítása is szerepelt, amely pótolhatta volna a Monarchia helyén keletkezett űrt. Éppen ezért igyekezett a szövetségnek nemcsak katonai, hanem gazdasági dimenziót is adni.

Az 1929-es gazdasági világválság a térséget is igen érzékenyen érintette. 1933-ban éppen ezért egy szervezeti reformot hajtottak végre a kisantanton belül, melynek eredményeként létrejött a Külügyminiszterek Állandó Tanácsa, a Gazdasági Tanács és a genfi kistantant-iroda. A szövetség erodálódását azonban sem az említett átalakítások, sem pedig az élénkülő francia támogatás nem tudta megállítani.

Az egyre erősödő német befolyás és a hitleri terjeszkedés megpecsételte a kistantant sorsát. Ennek hatására az 1938-as bledi egyezményben már Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát is kénytelenek voltak elismerni. Az ezt követő müncheni egyezmény pedig nemcsak az első Csehszlovák Köztársaságnak, hanem a kisantantnak is véget vetett.

A kisantant szelleme

Edvard Beneš alakjára a mai napig árnyékot vet a második világháború utáni tevékenysége, elég csupán a felvidéki magyarság jogfosztására vagy a csehszlovák-magyar lakosságcsere végrehajtására gondolni. Az 1945 utáni világrendben azonban már nem sok szerep jutott neki. Bár a Kelet-Európára oktrojált Varsói Szerződés egy táborba sodorta Magyarországot, Csehszlovákiát és Romániát (Tito Jugoszláviája ugyebár "tömbönkívülivé" vált), a "kisantant szelleme" azonban sokak szerint tovább kísértett a régióban, melyre az 1956-os forradalom leveréséhez felajánlott román és csehszlovák segítség az egyik legjobb példa.

A rendszerváltást követő magyar kormányok törekedtek arra, hogy ez a "szellem" ne térhessen vissza. Ezt szolgálta az 1335-ös visegrádi királytalálkozó hagyományáig visszanyúló Visegrádi Nyilatkozat aláírása 1991-ben, amivel létrejött egy, a cseh-szlovák-magyar kapcsolatokat szorosabbra fűző regionális szervezet. A NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás szintén hozzájárult a térség békés konszolidációjához. Hogy ez mennyire lesz sikeres és időtálló, és a térség országai közötti viszony hogyan fog váltakozni, természetesen nem láthatjuk előre.

Azonban a fegyveres revízió lehetőségének gondolatánál, valamint a szomszéd országokban ettől kialakuló paranoid állapotnál mindenképp kecsegtetőbbnek látszik egy olyan jövő, amely a gazdasági kooperáción alapul. Az elmúlt századok sérelmeit pedig remélhetőleg "békévé oldja az emlékezés."

Felhasznált irodalom:

• Ádám Magda: A kisantant 1920-1938 (1981, Kossuth)
• Ormos Mária - Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren 1815-1945 (2003, Osiris)