A kérészéletű második Magyar Köztársaság

1946. február 1-jén kikiáltották a második Magyar Köztársaságot, melynek elnöke Tildy Zoltán lett. A kibontakozó hidegháború miatt azonban ez a berendezkedés nem állt fenn sokáig: 1949-ben felváltotta a Magyar Népköztársaság. De tényleg ez volt a második? Ki támogatta és ki ellenezte ezt az államformát? És miért tartott ilyen rövid ideig?

Most akkor hány köztársaság volt?

Ez nem feltétlen annyira egyértelmű, mint ahogy elsőre gondolnánk.

Először 1849-ben volt arra lehetőség, hogy az addigi rendi képviseleti monarchiát felváltsa egy demokratikusabb berendezkedés. A szabadságharc tetőpontján kiadott Függetlenségi Nyilatkozat ugyan deklarálta a Habsburg-ház trónfosztását, ám az államforma kapcsán a döntést egy későbbi időpontra halasztotta. Erre a vereséget követően már nem volt lehetőség, így ez a demokratikus kísérlet félbemaradt. Az 1867-es kiegyezésig Ferenc József gyakorlatilag neoabszolutista módon uralkodott, míg az ezt követően létrejövő Osztrák-Magyar Monarchia leginkább az alkotmányos királyság egy speciális változatának tekinthető.

A következő alkalom az államforma megváltoztatására az első világháború után adódott. Az 1918-as őszirózsás forradalom során kikiáltott Magyar Népköztársaságot szokás első köztársaságként említeni. Itt a "nép" előtagnak még semmi köze a szovjet típusú berendezkedések "népi demokráciáihoz", melyet jelez, hogy itt nem afféle Elnöki Tanács állt az állam élén, hanem köztársasági elnök, Károlyi Mihály.

Ezután éles kanyar következett, hiszen a kérészéletű polgári demokratikus időszakot egy tőrőlmetszett proletárdiktatúra, a Tanácsköztársaság váltotta fel. Ennek százharminchárom napját követően ismét visszaállították a királyságot, ám ennek élére nem egy koronás főt választottak, hanem kormányzót: Horthy Miklóst.

1946. február elsején ez az államforma szűnt meg, és lett az ország neve Magyar Köztársaság. Ez a megnevezés ekkor szerepelt először tisztán az ország nevében,

így van, aki hajlik arra, hogy ezt nevezze "első köztársaságnak". Alig élte túl elődjét, hiszen a kommunista hatalomátvétel 1948-ra egyre nyilvánvalóbbá vált. A következő évben a lakosságnak ismét a "Magyar Népköztársaság" nevet kellett megszoknia. A névrokonságon kívül más azonban nemigen kötötte ezt össze a harminc évvel korábbi demokratikus kísérlettel, hiszen a valóságban ez egy szovjet típusú egypárti diktatúra volt. 1956 rövid tizenkét napját kivéve ez az államforma negyven esztendeig tartotta magát.

Az 1989-es rendszerváltás során az ország ismét demokratikus köztársasággá vált, ami annak nevében is megjelent - történelmünk során immár másodszor, míg berendezkedését tekintve harmadszor. A 2010-es "fülkeforradalom" után ez a nevezék ismét eltűnt, míg az államforma az Alaptörvény alapján továbbra is köztársaság. Hogy ez már egy új időszakot jelent-e vagy csupán egy rendszeren belüli paradigmaváltást, az még vita tárgyát képezi.

Kik ellenezték?

A "Horthy-rendszer" huszonnégy éve a második világháború végén nem tűntette fel jó színben a monarchikus államformát. Mind társadalmi, mind gazdasági téren sürgős reformokra, demokratizálásra volt szükség. Ráadásul a győztesek felé is szépen mutatta ez az aktus, hogy az ország szakítani kíván a múltjával. Így amikor 1945 decemberében a Szociáldemokrata Párt felvetette, hogy az államforma ismét köztársaság legyen, a javaslathoz rögtön csatlakozott a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, és az olyan kisebb formációk, mint a Magyar Radikális Párt vagy a Polgári Demokrata Párt. A Kisgazdapárt, amely pár hónappal korábban a választásokat megnyerte, megosztott volt ebben a kérdésben: egyes tagjai szimpatizáltak a republikánus hagyományokkal, míg mások nyíltan királypárti, legitimista érzelműek voltak.

A javaslat ellen Mindszenty József esztergom-budapesti érsek 1945. december 31-én kelt levelében szólalt fel, melyben kifejtette, hogy az államforma kérdése meglehetősen időszerűtlen:

"Időszerűbb volna az ország kétségbeejtő gazdasági, közellátási, pénzügyi és erkölcsi életének a helyreállítása, a pusztuló hadifoglyok és a Nyugaton halálosan vergődő menekültek, az itthon üldözöttek megmentése, a magyarság életéből az egekig csapkodó gyűlölet és szeretetlenség száműzése, a mérhetetlen magyar szenvedés enyhítése itt benn, és a trianoni határokon túl magyar százezrek, véres üldözésének megállítása. Mindezzel szemben a köztársaság nem gyógyszer, nem segítség, sőt a meglévő bajok növelését és a további zavarok felkeltését, a gyógyulás elakasztását eredményezheti, mint 1918-ban."

Mindszenty még 1945 őszén kapcsolatba lépett az utolsó magyar király, IV. Károly fiával, a Párizsban tartózkodó Habsburg Ottóval, a különböző katolikus szervezeteket és politikai csoportokat pedig utasította, hogy szálljanak síkra a királyság védelmében. Mikor látta, hogy ez a küzdelem esélytelen, február elsején egy rövid levélben tudatta a miniszterelnökkel véleményét, mely szerint az ország képviselői korlátozott szólásszabadsággal, a szovjet megszállás árnyékában hozták meg a döntést a nép megkérdezése nélkül.

Slachta Margit, a Keresztény Női Tábor vezetője, a törvényjavaslat tárgyalásakor a következő (élénk közbeszólásokkal tarkított) beszéddel vette védelmébe az "ezeréves hagyományt":

"Az a lényeg, hogy az államfő felette álljon mindennek és legyen kötelességérzete és felelős legyen Istennek. (Közbeszólások: A népnek!)

A világ egyetlen államának sincs olyan koronája, mint a magyar szent korona. Vannak, akik azt mondják, hogy a szent korona tana fikció. (Közbeszólások: Úgy van! Úgy van!)

Szent István koronája nem a királynak a jelképe, hanem a nemzetet és a királyt összekötő kapocs. Ez a specialitása az egész világon. Amikor a királyt megkoronázzák, megkoronázzák a Népet is. (Közbeszólások: Ez reakció!)

Mi koronázó nemzet vagyunk. A hagyomány mintegy személyi joggal ruházza fel a koronát. Magyarország e szent korona országa, (Közbeszólások: A nép országa!)

A szent korona minden jognak gyökere. Amikor a köztársasági államforma elszakítja ettől a gyökértől a nemzetet, akkor az alapokmány nem hallgattathatja el a szent koronát. (Közbeszólások: Koronázzuk meg a köztársasági elnököt!)

Az államforma a nemzet milyenségének megnyilvánulása és amikor kimondjuk a köztársaságot, akkor nemcsak a király fejéről, hanem a saját fejünkről is levesszük a koronát. (Közbeszólások: De szabadságot kap a nép!)"

Az 1945 utáni rendszer bázisát azonban nem a legitimisták jelentették, hanem azok a rétegek, akik a köztársasági hagyományt és a demokráciát tekintették megfelelő társadalmi berendezkedésnek. Ráadásul a háború után jellemző volt egyfajta igény az újrakezdés iránt, így

az elmúlt negyedszázadot a társadalom többsége maga mögött akarta hagyni, a királyságra pedig mint anakronizmusra tekintettek.

Mit tehetett a köztársasági elnök?

1946. február elsejétől a miniszterelnöki tisztséget Tildy Zoltán átadta párttársának, Nagy Ferencnek, majd a nemzetgyűlés őt választotta köztársasági elnökké. Korábban felmerült Károlyi Mihály neve is, azonban a kisgazda többségű nemzetgyűlés ezt ellenezte. A kommunisták és szövetségeseik viszont sikeresen lobbiztak azért, hogy az államfő meglehetősen szűk mozgástérrel rendelkezzen.

Ez alapján a köztársasági elnököt négy évre választják, akinek hatáskörébe tartozik a törvények kihirdetése (erre tizenöt napja van), ő napolhatja el a Nemzetgyűlés üléseit, és nevezheti ki a miniszterelnököt - rendeleteihez azonban miniszteri ellenjegyzés szükséges.

Tildy egészen lemondásáig, 1948. augusztus 3-ig töltötte be az államfői tisztséget. Lemondásának oka az volt, hogy vejét a kommunisták ármánykodásai folytán hazaárulás vádjával letartóztatták. Utódja a Szociáldemokrata Párt elnöke, Szakasits Árpád lett, aki még egy évig gyakorolta ilyen formában a közhatalmat, majd ezt követően hasonló szerepben, az Elnöki Tanács elnökeként dolgozott egészen 1950. évi letartóztatásáig.

Mikor lett vége?

Az 1947-es párizsi békeszerződést követően éleződni kezdtek a konfliktusok a kigazdák és a kommunisták között. Mindeközben a világpolitikában is beköszöntött a klasszikus hidegháború korszaka: "a fordulat éveiben" (1947-1949) a kelet- és közép-európai országok mind sztálinista népi demokráciákká váltak.

Magyarországon ennek kezdetét számíthatjuk a Kisgazdapárt főtitkárának, Kovács Bélának a Szovjetunióba hurcolásától (1947. február 25.), Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásától (1947. május 31.), a csalásokról elhíresült "kékcédulás választásoktól" (1947. augusztus 31.), vagy akár a Magyar Népköztársaság kikiáltásától (1949. augusztus 20.).

Egyes történészek úgy vélik, hogy ez a rövid köztársasági periódus csupán látszat volt, hiszen a szovjet befolyás és a kommunisták politikai térnyerése már 1944-től látható volt.

A kortársak közül mindenesetre többen úgy érezték, hogy ez volt az a három esztendő, amikor volt esély egy demokratikus Magyarország megteremtésére. A kor nagy politikai gondolkodója, Bibó István például azt mondta, hogy fejfájára annyit véssenek: "Élt: 1945-1948."

Felhasznált irodalom:

• Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004 (2005, Osiris)
• Gyarmati György: A Rákosi-korszak (2011, ÁBTL-Rubicon)
• Palasik Mária: Parlamentarizmustól a diktatúráig 1944-1949 (2017, Országház Kiadó)